Bevallom töredelmesen, amíg itt volt, amíg tudtam, hogy jön, addig rendületlenül hittem Benne. Mióta elment, ez nem kicsit nehéz.
Erősen hullámzó.

Fura dolog számomra a hit. Mindig is az volt.
Átható, mégis megfoghatatlan.

Gyerek koromban kötelező volt templomba menni Karácsonykor. Nagyanyám elcibált minket a tesómmal, mondván a Betlehem van, meg nagymise, és bár a Betlehemről tudtam, hogy micsoda, mégis csak üres, semmitmondó, már-már nevetséges szobrokat láttam egy istállónak mondott háttér előtt, a nagymiséről pedig fogalmam sem volt, hogy mi is az.
Ültem a padban az áhítattal átszellemült emberek között és nem értettem belőle semmit. Otthon nem lehetett róla beszélni. Ha valamit megkérdeztem, hogy ez vagy az mi volt és miért úgy, és mit jelent, csak azt a választ kaptam, hogy "Miért nem figyeltél jobban?" Így egy idő után halálra untam magam a templomban, és idővel jobb híján menekültem a lehetőség elől, minthogy megadjam magam neki.

Bár tiszteletben tartom mások hitét, bennem nem alakult ki az egy Isten-hit, nem hiszek ebben az egész hókusz-pókuszban. Én nem hiszem, hogy van valami, ami egyszer csak úgy ripsz-ropsz lesz valahonnan és 6 nap alatt megteremt egy világot, amivel utána nem törődik.
Az én hitem összetettebb. Erősebb. Mélyebb.
Szerintem van valami erősebb nálunk, ami irányítja az életünk, legyen az a Karma, vagy maga az Univerzum. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, és mindennek oka van. Hiszem, hogy minden ember, minden pillanat, minden mozzanat az életembe úgy kerül, hogy magam vonom oda.
Őt is.

Most nem csak Benne, hanem magamban is hinnem kellene, de ahogy telnek a napok, egyre nehezebb.
Nehéz hinni abban, hogy mindaz, ami történt, okkal történt, hogy tanuljunk belőle. Nehéz hinni, hogy sem Ő, sem én nem vagyunk hibásak.
Hullámzik.
Egyik pillanatban szentül hiszem, hogy igaz volt minden szó. Örök harcosként állok/állnék ki bárkivel, még saját magammal szemben is a érzéseimért. Hiszem, hogy okkal kelek fel minden nap nélküle, és hiszem, hogy az élet visszavezérli hozzám.
Aztán a következő pillanatban újra feldereng az utolsó nap minden pillanata, azok a mondatok, amiket nem akarok újra hallani, ahogy rám nézett mikor elment. Olyankor azt hiszem, minden felesleges, ahogyan én is. Olyankor csak a romokat látom, és csak rossz jöhet már, semmi sem lesz ezután egyenes.

Hinnem kell.
Tudom.
Nem tehetek mást, a lényem nem engedi.
Csak most nehéz.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy test, amiben dobogott egy szív.
A szívnek egy tisztáson volt egy házikója, amit azért épített, hogy ha majd egyszer megpihen, legyen hol laknia. De amíg a szív dolgozott és dobogott, nem akarta, hogy a szép háza üresen álljon, így beengedte a házba a Kicsi Lelket és Ego-t.

A házikó egy tisztáson állt, kövekből épült falai és piros cserepekkel kirakott teteje még télen is színpompás, vidám érzéseket keltett. Hatalmas teraszának egyik végében tűzrakó hely volt, ahol sütögetni lehetett, másik végében kerti székek, nyugágyak és egy asztalka állt, az ajtó felett pedig esténként egy lámpás világított.
A kertben rengeteg színpompás virág volt - tulipán, jácint, nárcisz, nyári gerbera, margaréta - minden évszakban virágzott valami, de a Szív és a Kicsi Lélek kedvence a frézia volt, színpompás virágai külön helyet kaptak a kertben. A kerítés mellett tavasztól késő őszig leanderek ontották virágaikat és mindig jázmin illata terjengett a levegőben, ha pedig a Kicsi Lélek lenyírta a füvet, napokig szinte harapni lehetett a fű illatát.
A ház belseje sem volt túl cirádás, Kicsi Lélek gondosan ügyelt a tisztaságra és arra, hogy Ego ne hurcoljon a házba mindenféle giccses vacakot, ami éppen megtetszett neki.

Egy verőfényes tavaszi napon, Kicsi Lélek éppen a reggeli kávéját iszogatta a teraszon lévő egyik nyugágyon kényelmesen elhelyezkedve, mikor felpillantva a távolban  meglátott egy apró fénypontot. Kíváncsian figyelte, ahogy a fénypont egyre közelebb jött.
- Mi a fene az? - kérdezte Ego. Kicsi Lélek észre sem vette, hogy közben megjelent az ajtóban.
- Egy másik lélek. 
- Mi a francot akar?
- Nem tudom. Majd kiderül, ha ideér.
- Még csak az kéne. Még egy fityfenés lélek ebben a kulipintyóban. Küld el. Én nem vagyok kíváncsi rá. - mormogott Ego, és bevonult a ház védelmet nyújtó sötétjébe.
Kicsi Lélek nem így gondolta. Ő nagyon is kíváncsi volt arra a lélekre és izgatottan várta, hogy mikor ér végre a házhoz.
Kisvártatva meg is érkezett. Illendően be is mutatkozott. Elkezdtek beszélgetni, és a két lélek egyre jobban érezte magát egymás társaságában. Az idegen sétálni hívta Kicsi Lelket, és mielőtt elindultak Kicsi Lélek beszaladt a házba egy kabátért, mert a tavaszi esték még igencsak csípősek voltak.
Odabent Ego csak dühöngött.
- Mi a fenét csinálsz??? Normális vagy? Mi a francért nem küldöd el már azt a majmot?
- Ugyan Ego ő egy lélek. Olyan, mint én. Jó beszélgetni vele, régen járt már erre más lélek.
- És az jó is volt úgy!! A francnak kell azzal a majommal parádéznod!! Most hova mész???? Tényleg elmész vele sétálni???
- Igen Ego, elmegyek vele. És a puffogásod ellenére jól fogom érezni magam.
- Akkor menj csak. - dühöngött tovább Ego - Én ma a kanapén alszom.
- Ego kérlek ne csináld ezt. Miért nem tudsz kedves lenni vele?
- Mi a francért legyek kedves egy ilyen jött-ment majommal? Mi közöm nekem hozzá?
Kicsi Lélek nem akarta tovább hallgatni Ego sértegetéseit és dühöngését. Úgy gondolta, majd ha Ego megnyugszik és lehiggad, meggondolja magát.
Aznap éjjel Kicsi Lélek nem tért haza, az idegennel töltötte az éjszakát Ego legnagyobb bánatára. Mikor Ego reggel felébredt és Kicsi Lélek még nem volt sehol, nagyon egyedül érezte magát. Nem találta a helyét, ráadásul a reggeli sem volt, amit mindig is Kicsi Lélek készített el.
"Ez az átkozott lélek. Mi a francnak kellett idejönnie? Mit képzel ez magáról?" hergelte magát, amíg a konyhában ülve az üres tányért bámulta. "Na majd én megmutatom neki, hogy hova sétálgasson éjszaka."
Főzött magának egy kávét és kiment a teraszra. Amint kilépett az ajtón, megpillantotta a két lelket, ahogy kézen fogva, nevetve ballagtak a ház felé. Újra dühös lett, és abban a pillanatban megfogalmazódott benne, hogy hogyan fog megszabadulni a kéretlen lélektől. Ego a végtelenségig önző volt, csak magának akarta Kicsi Lelket. Nem bírta elviselni, hogy mással látja. Nem értette, nem tudta mi az, amit a lélek érez, rettegett attól az érzéstől, amit Kicsi Lélek kisugárzott magából. Nem értette, hogy Kicsi Léleknek miért kell ez a furcsa, zavaros érzés a megszokott, csendes, békés állapot helyett. Kicsi Lélek azonban élvezte az új helyzetet, boldog volt, hogy végre van igazi társasága, van akivel beszélgethet, és nem csak Ego morgásait kell hallgatnia. Teltek múltak a napok, Kicsi Lélek egyre jobban érezte magát a másik lélek társaságában, teljesen kivirult, mosolygott és dudorászott napközben, ami még jobban irritálta Egot.

Egy nap tökéletes pillanat adódott Ego aljas tervének megvalósítására. Miután a két lélek megint sétálni indult, előkotorta mindig sötét szobájának mélyéről a legkoszosabb zsákot, amibe a démonjait tartotta. Kivitte a ház elé, kívülről becsukta az összes ablaktáblát, csak az ajtót hagyta résnyire, kinyitott magának egy sört, letelepedett az egyik nyugágyra és várt. Mikor megpillantotta a közeledő lelkeket, kibontotta a zsák száját, besurrant a házba és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
Kicsi Lélek már messziről látta, hogy valami nem stimmel a házzal. A madarak elhallgattak, és valahogy a színek is mintha fakóbbak lettek volna. Csak akkor jött rá, hogy mit tett Ego, mikor a ház előtt megpillantotta az egyik démont. A démonok rátámadtak a két lélekre, főleg a másik lélek volt a célpontjuk. Kicsi Lélek könyörgött a másiknak, hogy meneküljön, amíg ő feltartja a démonokat, és majd később találkozzanak a megszokott titkos helyükön, amit annyira szerettek. Kicsi Lélek minden erejét összeszedte, hogy felkeltse a démonok figyelmét, és őt vegyék célba, amíg a másik lélek biztonságos távolságba kerül.
Terve be is jött, a démonok már őt támadták. Karmaikkal cafatokra tépték Kicsi Lélek ruháját, megszámlálhatatlan sebet ejtve testén. Ego a ház sötét védelmében, az ablaktáblák résein kikukucskálva végignézte, ahogy a démonok Kicsi Lélekre támadtak. "Na majd most rájön, hogy így sokkal jobb mind a kettőnknek." - gondolta magában, és csak várt.
Kicsi Lélek utolsó csepp erejét is összeszedve még egy utolsó próbát tett, hogy a démonok visszatakarodjak a zsákba, ahova valók, Kicsi Lélek pedig bekötötte a zsák száját. Lerogyott az egyik nyugágyra, és csak feküdt a nyugágyon, végtelenül szomorúan, összetörten, ezer fájdalmas sebből vérezve. Nem értette miért tette ezt Ego és nem tudta mihez kezdjen ezek után. Ego előbújt rejtekhelyéről. Kicsi Lélek rápillantott, és halkan, alig hallhatóan csak annyit kérdezett:
- Mit tettél Ego? ... Mit tettél? - de Ego még a kérdést sem értette, kihúzta magát, büszke volt tettére.
Kicsi Lélek fáradtan besétált a házba, hogy sebeit ellássa, és megtépázott ruháját lecserélje. Miután elkészült, elindult a szeretett titkos helyre, hogy újra láthassa azt, akit megszeretett.
A teraszon Ego fölényesen, pökhendin egy sört szürcsölgetett az egyik nyugágyon.
- Csá Kicsi Lélek. Mizu? - kérdezte vidáman, mintha semmi nem történt volna.
- Nem tudod mit tettél Ego. - felelte Kicsi Lélek és elindult, hogy megkeresse társát.
- Most megint hova mész? - kiabált utána Ego - Már nincs itt! Végre elment! - de Kicsi Lélek nem figyelt rá. Nem törődött sebeivel, csak ment, hogy lássa azt, aki a legfontosabb volt számára. Napokig várt a titkos helyen. Nem evett, nem ivott, csak várt szomorúan. Egy nap rájött, hogy hiába vár, a másik lélek nem jön többé. Szomorúan haza ballagott. Lerogyott a kedvenc nyugágyára és csak a fájdalmát érezte.

Ahogy a napok teltek, a régebben gyönyörűen rendben tartott kert egyre gazosabb lett. A házban vastagon állt mindenhol a por, a mosogató tele volt elmosatlan edényekkel, de Kicsi Lélek még mindig azon a nyugágyon feküdt. Nem szólt Ego-hoz, nem mosolygott mint régen, nem dudorászott boldogan a konyhában sürgölődve. Csak bámult maga elé üres tekintettel, nem foglalkozott semmivel.
Ahogy Kicsi Lélek bánata és fájdalma nőtt, úgy fakult a kert a ház körül.
Ego akkor jött rá, hogy mit tett.
Akkor jött rá, hogy milyen önző volt, és hogy az élet csak akkor szép a kis házikóban, ha Kicsi Lélek boldog.
Hogy mindezt, ami most van, saját magának köszönheti. Ahogy rádöbbent mit tett, úgy érezte a szív csendben megszakad a dobogás közben. Már megbánta tettét, szerette volna visszacsinálni, de nem volt ötlete, hogyan hozza rendbe.

A napok csak telnek a testben, ahol a szív rendületlenül dobog, mit sem sejtve, hogy mi történt a házában. A kicsi házban szürkén telnek a napok.
Kicsi Lélek még mindig a nyugágyon fekszik szomorúan, nem szól Ego-hoz.
Ego lassacskán megtanul főzni. Ma már ő készíti a reggelit, az ebédet és a vacsorát is Kicsi Léleknek, de hiába viszi neki tálcán, Kicsi Lélek hozzá sem nyúl. A kertben már nem burjánzik a gaz, Ego lassacskán kitakarította, de a növények nem hoznak színpompás virágokat.
Ego minden nap útra kel, minden nap más irányba indul, hogy megtalálja a másik lelket, hogy bocsánatot kérjen Tőle azért amit tett, és hogy visszavigye Kicsi Lélekhez.
De hiába keresi, hiába kutatja, nem találja.
Talán sosem fogja megtalálni.

Régen éreztem ezt.
Nagyon régen.
Valamikor évekkel ezelőtt, még a főiskolán, államvizsga előtt.
Az akkor vizsgadrukk volt, és tényleg izgultam. Nagyon féltem az államvizsgától. Féltem, hogy nem sikerül, és elbukok.
Most megint ezt érzem, csak sokkal erősebben és közben ülve szédülök.
Régóta megérzem, ha történni fog valami. Ha jó kedvem van és össze-vissza röhögök, mint egy hülye gyerek, akkor a vesztemet érzem. Ilyenkor meg azt, hogy valami történni fog.
Megint félek valamitől, de nem tudom mitől.
Csak a zsigereimben érzem.
Csak ez a masszív gyomorgörcs van vasárnap reggel óta, amitől még enni sem tudok.
Még egy nyamvadt szendvicset sem tudok megenni, nem hogy rendes főtt kaját.

Hiányzik.

"A varázslatos Univerzumban nincsenek véletlenek,
és nincsenek balesetek.
Semmi sem történik anélkül, hogy valaki akarná."

Richard Bach írta az egyik könyvében, az Illúziókban, hogy nincsenek véletlenek.
Minden pillanat, minden ember életedbe úgy kerül, hogy magad vontad oda.
Mindig meg lesz az oka, miért találkozol bizonyos emberekkel.
Vagy a Te életednek kell megváltoznia általuk, vagy Te leszel az, aki megváltoztatja az Ő életüket.
Tanulsz Tőlük. Általuk leszel jobb és több. Általuk fejlődik a lelked, Tőlük lesz erősebb.
Nincs kivétel, mindenki tanít valamit. Hogy mit, azt Neked kell megfejtened. Addig marad az életedben, amíg rá nem jössz, hogy mit akar tanítani, újra és újra megmutatja a leckét, amíg meg nem tanulod.
Soha többé nem feleded őket, ahogy a velük járó fájdalmat. vagy örömöt sem.
Örök útitársaddá válnak.

Szilva barátnőm azt mondja, hogy mindenkinek adnia kell valamit magából másoknak, hogy kapjunk is, mert az univerzum visszaad mindent, amit Te adsz.
Sokat gondolkodom azon, hogy vajon mi az, amit én adhatok még az embereknek?
Mi maradt, amit még nem hordtak el?
Amit nem veszítettem el?
Álmok, emberek, életek....
Mi az, ami ér még valamit? Annyit, hogy valakinek szüksége legyen rá?
És hol találom meg?
Szilva azt mondja, ők majd megtalálnak, mert tudják hova kell menniük.
A szívük húzza ide, és a szívük viszi tovább őket.
És mi lesz az amit cserébe kapok?
Kitől kapom majd?

Hol kezdődik az én történetem?
Ki fog velem tartani?
Meddig fog tartani?
És hol fejeződik be?

Nincsenek kezdetek. Nem voltak soha.
Minden történet összekapcsolódik az előtte, illetve az utána lévővel.
Egybeforrnak, eggyé válnak. Az egyik nem létezik a másik nélkül.
Egyik jön a másik után. A történetek főszereplője nem én vagyok. Én csak szeretem őket, mert nem tudják mi az. Én vagyok az állandó.
Szükségem van valakire, aki a sok éves önzetlen szeretet, kitartás és hűség után végre állandó az életemben, hogy végre ne én legyek az. Valaki, aki nem hordja el azt, amim megmaradt. Akivel álmokat, életeket építhetek.
És mivel eleje nincs a történetnek, vége sincs.
Sosem lesz vége.

Éjjel van.
Még mindig nem tudok aludni, pedig reggel korán kéne kelni.
Az előbb kimentem az erkélyre cigizni, de nem segített.
A szürkéskék szempár túl fáradt ahhoz, hogy ébren legyen. Békésen szuszog az ágyamban, fel sem tűnik neki, hogy nem vagyok mellette, miközben bennem minden lángokban áll.

Régen mindig pörögtem.
Ma már nem annyira. Nehéz ez ma már, és az évek múlásával egyre nehezebb, ahogy cipelem az múltamat, mind valami átkot, ami nem ereszt.
Volt valaki, aki mindent összetört bennem, és én a mai napig nem tudtam megragasztani. Egyedül nem.
Annyira mély a seb még ma is, annyira nehéz nem gondolni rá, hogy inkább kizárok mindenkit, illetve be sem engedem.
Inkább minden reggel a Kedves de unalmas lány álarca mögé bújok, hogy aki jön, ne tudjon semmit összetörni bennem többé. Hogy maradjon még egy kis lelkem, amivel szerethetek majd egyszer.
Elkergetek, elűzök mindenkit magam mellől, mert könnyebb azt mondani, hogy menj el, mint megmutatni egy olyan lelket, ami ma már csak árnyéka önmagának.
Minek is mutassam meg?
Kinek is mutatnám meg?
Ki maradna itt, hogy segítsen összeragasztani azt, amit nem is ismer?
Ki lenne kíváncsi egy összeszabdalt, bánattól és fájdalomtól meggyötört életre?
Pedig mindenemet odaadnám annak, aki maradni akarna.
A sárkány összes varázslatától a róka szenvedélyéig, mindent.

Majdnem megszerettem.
Nem lett volna nehéz, hiszen olyan erővel robbant az életembe, amivel még senki. 
Úgy jött, hogy tudtam az első perctől, hogy mindent vinni fog, ami megmaradt, és én odaadnám neki, ha tudnám, hogy visszahozza.
Azt hiszem Ő csak nevet rajtam magában, miközben a zöld cigi mámorába menekül, mert csak azt látja, amit látni akar, de így legalább könnyebb lesz azt mondani neki holnap este, hogy ne jöjjön többet, mert látom az ő arcán is azt, amit mindenkién: elhitte azt, amit látott, mert nem akart a dolgok mögé látni.
Ha menni akar, hadd menjen.
Könnyebb lesz elhitetni vele azt, hogy nem számít, mit azt hogy igen.
És el fogja hinni, hogy nem számít, ahogy mindenki elhiszi.
Ő fog a legjobban hiányozni.

Sosem féltem a betegségektől, lévén gyerekkoromban eléggé beteges voltam. Volt, hogy 1 hétig mentem oviba, 2 hétig meg otthon voltam betegen. Nem félek sem a tűtől, sem a bogyóktól, semmi ilyesmitől.

Amikor a minap a szürkéskék szempárral beszélgettem az interneten, felmerült a gyerek-téma, hogy ő már örülne neki, ha családja lenne.
Ő egy kicsit lazán, már-már HűbeleBalázs-módjára vélekedik erről, ergo: ha jön a gyerek, majd kitaláljuk mi legyen.
Szerintem ez nem így megy.
Én azt gondolom, egy gyereknek szüksége van egy hátországra, megfelelő körülményekre, amibe kapaszkodhat ha kell, függetlenül attól, hogy két szülője van, vagy csak egy.
Azóta kattog a kérdés a fejemben.
Szó se róla, mindig is szerettem volna gyereket, szerettem volna családot, de valahogy soha sem hozott össze a sors olyan pasival, aki tőlem, velem szeretett volna gyereket. Sosem építettem hátországot és most sem olyanok a körülmények, hogy lazán, bármikor bevállaljak egy gyereket. Persze tudom, direktbe sosem lesznek olyan körülmények. Valami mindig hiányozni fog.
Sokat gondolkodom ezen, és mindig az a vége, hogy félek.
Félek a 9 hónaptól, félek a szüléstől, félek, hogy mi lesz, félek, hogy nem leszek jó anya, félek, hogy olyan embert választok páromnak, aki később már nem akar a család része lenni.
Szeretnék gyereket, de nem tartom magamat alkalmasnak arra, hogy anya legyek.
Félek szinte mindentől, ami a gyerekkel vagy a családdal kapcsolatos.

Vajon ez természetes?
Értem én, hogy ismeretlen, meg nem mindennapi, meg különleges, de normális ez?
Mindenki más is fél, már-már retteg a terhességtől, az anyaságtól?
Vagy csak én vagyok megint ennyire degenerált?
Elolvastam sok írást, blogot, fórumot a neten, de nem lettem okosabb.

Valaki megmondhatná már a tutit....

Két hete, hogy egy szürkéskék szempár felborított mindent az én nyugis, csendes életemben.
Ahol nem voltak jó vagy rossz napok, ahol az éjszakák nem gyötrődéssel teltek, hanem békés szunyókálással. Ahol az élet csordogált a békés szürke medrében, ahol órák teltek el jobbnál jobb könyvek olvasásával, és ahol a pattogatott kukorica kötelező volt egy film megnézésekor. Ahol tavasszal a fák ezerféle zöldben pompáztak a vakító napsütésben. Ahol nem történtek világrengető dolgok, és ahol nem voltak semmittevős percek, mert mindig feltaláltam magam, és ahol a napok csak elrohantak, és én azon kaptam magam, hogy megint szilveszter van.

Én választottam ezt a világot, én teremtettem, ahol nem volt helye sem szerelemnek, se szenvedélynek, amik az évek alatt szétmarcangolták a lelkemet.
Nem volt helyük sem démonoknak, sem kétségnek.

Nos, ez elmúlt.

Mert a szürkéskék szempár belépett a világomba, felborított mindent, és a világ fala megrepedt.
A könyvek érdektelenné váltak, a filmek unalmasak, a pattogatott kukorica ízetlen. A fák fakóvá váltak, az éjszakák pedig sosem érnek véget. Csak semmittevős percek vannak és a lakásban téblábolós unalmat csak a lánccigi töri meg. A bőröm ég az érintésének és csókjának emlékétől. A percek csak cammognak, és egy örökkévalóságnak tűnik, amíg újra belenézhetek abba szempárba.

Most csak démonok vannak, és a kétség, de legalább a ők jól szórakoznak.
Több mint 600 kilométer választ el a világ másik szegletétől, ahol Ő éli mindennapjait. És az a több mint 600 kilométer holnap is több mint 600 kilométer lesz, mint ahogy holnapután is és azután is.
Nem változik.
Keservesen várom a pillanatokat, amíg az interneten összefutunk. Én csacsogok, amíg bírok, érdektelen, már-már huszadrendű dolgokról, hisz nélküle nem történik semmi. Ő pedig hallgat. Sokszor hosszú perceket, mint aki nem tud mit mondani, mint akit nem érdekel.

Csak démonok vannak, és a kétség.
Hogy tényleg az volt-e, ami volt.
Hogy nem egyedül éreztem, amit éreztem.
Hogy az emlékek nem csak engem tartanak ébren.
Hogy lesz folytatása annak, amit elkezdtünk.

Vajon van értelme annak, hogy két ember a világ két különböző pontján a kivárásra játszik, hogy mikor sodorja az élet megint egymás mellé őket?

A démonok biztosan jól szórakoznak.

Szeretném ha szeretne.
Szeretném, ha jó lenne... ha működne.
Összehegesedett, kérges lelkem felébredt.
Elvesztem, és én újra félek a csend pókhálóitól.

De legalább a démonok jól szórakoznak.

Évekkel ezelőtt, mikor még albérletben laktam, egyik nap éjszakai melóból hazaérve, a nálam kábé 5 évvel fiatalabb lakótársamat a konyhában találtam. Nelli, a rettenetesen szőke lányka zokogva itatta az egereket. Kérdem Tőle:
- Mi történt Nelli? Mi a baj?
- Tönkretettem a lábast, amit anyukámtól kaptam!
- Ááá, nem hiszem én azt. Azért ennyire nem kell sírni.
- De igen, mert most kidobhatom az egészet.
- Na de mégis mi történt? Egy lábast azért nem lehet csak úgy tönkretenni.
- Bundáskenyeret akartam sütni, de teljesen odaégett minden.

Nézem a szétégetett lábast, hát tényleg menthetetlen volt szegény, de azért gyanús volt...
- Te Nelli, mennyi olajat tettél a bundáskenyérhez ebbe a lábasba?
- Hát amennyit kell.
- Na de mégis mennyit tettél?
- Hát annyit mint a rántotta alá szoktam...

Erre nem tudtam mit mondani. Letettem a szétégetett lábast, és hagytam, hogy Nelli tovább zokogjon.

Szeretem az állatokat.
Mindig is szerettem őket, ráadásul elég nagy türelmem van velük szemben.
Járt már nálam nagyon beteg, össze-vissza pisilős és nagyon félénk is.
Szombaton pedig megérkezett Eve, egy újabb problémás rehabcica.

Eve nagyon szép cica, tricolor bundája sűrű és tömött.
Először kábé 50-szer járta körbe a lakást, mindent megszimatolt. Aztán lassan lenyugodott, feltelepedett az ágyra és egész délután szunyókált. Nem evett semmit, nem ivott semmit, csak aludt. Néha felnézett egy-egy zajra, de aztán aludt tovább.
Tegnap délutánig nem is volt vele semmi baj. Gondoltam szépen lassan megnyugszik, aztán jóban leszünk.
De aztán jött a fekete leves.
Először a konyhapultot célozta meg, amit én baromira nem kultiválok, mert én a konyhapultra ételt teszek, és a macskának ott semmi keresnivalója. Elzavartam egyszer. Aztán suttyomba visszament. Aztán elzavartam még egyszer, akkor már kicsit erélyesebben szóltam hozzá. De csak visszament a piszok. Ha meghallja, hogy a konyha felé megyek, leugrik. Hallom, ahogy puffan a mancsa a kövön.
A szemtelen kis dög.
Aztán jött az asztal.
Éppen kimentem inni a konyhába, öntöttem ásványvizet a pohárba és megittam. Megfordulok, erre kíváncsi fejjel nyújtogatja felém a nyakát, hogy mit is csinálok, mert őt az bizony baromira érdekli.
Az asztalon. Azon az asztalon, ahol én eszem.
Kapott egy tockost és duzzogva elnyargalt.
Aztán egész nap duzzogott.
Anyám hívott, hogy menjünk el valahová. Felöltöztem, a nagyszoba ajtajait becsuktam, és elmentem.
Eve szunyókált a kisszobában a széken.
Elvoltunk vagy 4 órát.
Mikor hazaértem, fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben.
Este, mikor mentem volna fürödni, a kisszobában feljebb akartam venni a fűtést...
Nézem, mit keres a vízipálma kaspója a szennyeskosárban, ami a konvektor mellett van, ráadásul fejjel lefelé.... ott volt a vízipálma is, a földdel meg a vízzel együtt, fejjel lefelé, a mosnivaló ruhákon. Úszott az egész a vízben, a földben, meg a vízipálmában...
Kibányásztam, leráztam a földet mindenről, és beraktam a mosógépbe. Gondolom a szomszédok örültek, hogy este 8-kor indítottam el a mosógépet...
Nem tudtam mit csinálni vele, nem bántottam, nem lett volna értelme, úgysem értette volna, hogy miért szidom meg. Ugyanakkor feltételezem, hogy véletlen volt, a kis hülye csak leverte a virágot. Még szerencse, hogy a szennyeskosárba esett és nem a parkettára, eláztatva mindent.

Másnap meg jött a következő.
Kimegyek az erkélyre cigizni, ahogy szoktam. A kisasszony békésen szunyókál a kanapén. Kb. 5 perc múlva megyek be, macska a 120 cm-es ívelt képernyőjű tv mögött, éppen masszív szagmintát tukmál a tv hátsó felére, a tv meg imbolyog... Hát megállt bennem a vér. Gyorsan odaugrottam, megfogtam a tv-t, őméltósága meg kapott egy tockost. A tv megmenekült a taigetoszi haláltól, a királykisasszony pedig duzzogva bevonult az asztal alá. Estig ki sem jött.
Közöltem vele, hogy ha abba hagyta a duzzogást, és előmászik az asztal alól, elbeszélgetünk a játékszabályokról, nehogy már azt higgye, hogy ő a góré a lakásban.