Hiszel benne eléggé?

Bevallom töredelmesen, amíg itt volt, amíg tudtam, hogy jön, addig rendületlenül hittem Benne. Mióta elment, ez nem kicsit nehéz.
Erősen hullámzó.

Fura dolog számomra a hit. Mindig is az volt.
Átható, mégis megfoghatatlan.

Gyerek koromban kötelező volt templomba menni Karácsonykor. Nagyanyám elcibált minket a tesómmal, mondván a Betlehem van, meg nagymise, és bár a Betlehemről tudtam, hogy micsoda, mégis csak üres, semmitmondó, már-már nevetséges szobrokat láttam egy istállónak mondott háttér előtt, a nagymiséről pedig fogalmam sem volt, hogy mi is az.
Ültem a padban az áhítattal átszellemült emberek között és nem értettem belőle semmit. Otthon nem lehetett róla beszélni. Ha valamit megkérdeztem, hogy ez vagy az mi volt és miért úgy, és mit jelent, csak azt a választ kaptam, hogy "Miért nem figyeltél jobban?" Így egy idő után halálra untam magam a templomban, és idővel jobb híján menekültem a lehetőség elől, minthogy megadjam magam neki.

Bár tiszteletben tartom mások hitét, bennem nem alakult ki az egy Isten-hit, nem hiszek ebben az egész hókusz-pókuszban. Én nem hiszem, hogy van valami, ami egyszer csak úgy ripsz-ropsz lesz valahonnan és 6 nap alatt megteremt egy világot, amivel utána nem törődik.
Az én hitem összetettebb. Erősebb. Mélyebb.
Szerintem van valami erősebb nálunk, ami irányítja az életünk, legyen az a Karma, vagy maga az Univerzum. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, és mindennek oka van. Hiszem, hogy minden ember, minden pillanat, minden mozzanat az életembe úgy kerül, hogy magam vonom oda.
Őt is.

Most nem csak Benne, hanem magamban is hinnem kellene, de ahogy telnek a napok, egyre nehezebb.
Nehéz hinni abban, hogy mindaz, ami történt, okkal történt, hogy tanuljunk belőle. Nehéz hinni, hogy sem Ő, sem én nem vagyunk hibásak.
Hullámzik.
Egyik pillanatban szentül hiszem, hogy igaz volt minden szó. Örök harcosként állok/állnék ki bárkivel, még saját magammal szemben is a érzéseimért. Hiszem, hogy okkal kelek fel minden nap nélküle, és hiszem, hogy az élet visszavezérli hozzám.
Aztán a következő pillanatban újra feldereng az utolsó nap minden pillanata, azok a mondatok, amiket nem akarok újra hallani, ahogy rám nézett mikor elment. Olyankor azt hiszem, minden felesleges, ahogyan én is. Olyankor csak a romokat látom, és csak rossz jöhet már, semmi sem lesz ezután egyenes.

Hinnem kell.
Tudom.
Nem tehetek mást, a lényem nem engedi.
Csak most nehéz.