Mese a Kicsi Lélekről és Ego-ról

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy test, amiben dobogott egy szív.
A szívnek egy tisztáson volt egy házikója, amit azért épített, hogy ha majd egyszer megpihen, legyen hol laknia. De amíg a szív dolgozott és dobogott, nem akarta, hogy a szép háza üresen álljon, így beengedte a házba a Kicsi Lelket és Ego-t.

A házikó egy tisztáson állt, kövekből épült falai és piros cserepekkel kirakott teteje még télen is színpompás, vidám érzéseket keltett. Hatalmas teraszának egyik végében tűzrakó hely volt, ahol sütögetni lehetett, másik végében kerti székek, nyugágyak és egy asztalka állt, az ajtó felett pedig esténként egy lámpás világított.
A kertben rengeteg színpompás virág volt - tulipán, jácint, nárcisz, nyári gerbera, margaréta - minden évszakban virágzott valami, de a Szív és a Kicsi Lélek kedvence a frézia volt, színpompás virágai külön helyet kaptak a kertben. A kerítés mellett tavasztól késő őszig leanderek ontották virágaikat és mindig jázmin illata terjengett a levegőben, ha pedig a Kicsi Lélek lenyírta a füvet, napokig szinte harapni lehetett a fű illatát.
A ház belseje sem volt túl cirádás, Kicsi Lélek gondosan ügyelt a tisztaságra és arra, hogy Ego ne hurcoljon a házba mindenféle giccses vacakot, ami éppen megtetszett neki.

Egy verőfényes tavaszi napon, Kicsi Lélek éppen a reggeli kávéját iszogatta a teraszon lévő egyik nyugágyon kényelmesen elhelyezkedve, mikor felpillantva a távolban  meglátott egy apró fénypontot. Kíváncsian figyelte, ahogy a fénypont egyre közelebb jött.
- Mi a fene az? - kérdezte Ego. Kicsi Lélek észre sem vette, hogy közben megjelent az ajtóban.
- Egy másik lélek. 
- Mi a francot akar?
- Nem tudom. Majd kiderül, ha ideér.
- Még csak az kéne. Még egy fityfenés lélek ebben a kulipintyóban. Küld el. Én nem vagyok kíváncsi rá. - mormogott Ego, és bevonult a ház védelmet nyújtó sötétjébe.
Kicsi Lélek nem így gondolta. Ő nagyon is kíváncsi volt arra a lélekre és izgatottan várta, hogy mikor ér végre a házhoz.
Kisvártatva meg is érkezett. Illendően be is mutatkozott. Elkezdtek beszélgetni, és a két lélek egyre jobban érezte magát egymás társaságában. Az idegen sétálni hívta Kicsi Lelket, és mielőtt elindultak Kicsi Lélek beszaladt a házba egy kabátért, mert a tavaszi esték még igencsak csípősek voltak.
Odabent Ego csak dühöngött.
- Mi a fenét csinálsz??? Normális vagy? Mi a francért nem küldöd el már azt a majmot?
- Ugyan Ego ő egy lélek. Olyan, mint én. Jó beszélgetni vele, régen járt már erre más lélek.
- És az jó is volt úgy!! A francnak kell azzal a majommal parádéznod!! Most hova mész???? Tényleg elmész vele sétálni???
- Igen Ego, elmegyek vele. És a puffogásod ellenére jól fogom érezni magam.
- Akkor menj csak. - dühöngött tovább Ego - Én ma a kanapén alszom.
- Ego kérlek ne csináld ezt. Miért nem tudsz kedves lenni vele?
- Mi a francért legyek kedves egy ilyen jött-ment majommal? Mi közöm nekem hozzá?
Kicsi Lélek nem akarta tovább hallgatni Ego sértegetéseit és dühöngését. Úgy gondolta, majd ha Ego megnyugszik és lehiggad, meggondolja magát.
Aznap éjjel Kicsi Lélek nem tért haza, az idegennel töltötte az éjszakát Ego legnagyobb bánatára. Mikor Ego reggel felébredt és Kicsi Lélek még nem volt sehol, nagyon egyedül érezte magát. Nem találta a helyét, ráadásul a reggeli sem volt, amit mindig is Kicsi Lélek készített el.
"Ez az átkozott lélek. Mi a francnak kellett idejönnie? Mit képzel ez magáról?" hergelte magát, amíg a konyhában ülve az üres tányért bámulta. "Na majd én megmutatom neki, hogy hova sétálgasson éjszaka."
Főzött magának egy kávét és kiment a teraszra. Amint kilépett az ajtón, megpillantotta a két lelket, ahogy kézen fogva, nevetve ballagtak a ház felé. Újra dühös lett, és abban a pillanatban megfogalmazódott benne, hogy hogyan fog megszabadulni a kéretlen lélektől. Ego a végtelenségig önző volt, csak magának akarta Kicsi Lelket. Nem bírta elviselni, hogy mással látja. Nem értette, nem tudta mi az, amit a lélek érez, rettegett attól az érzéstől, amit Kicsi Lélek kisugárzott magából. Nem értette, hogy Kicsi Léleknek miért kell ez a furcsa, zavaros érzés a megszokott, csendes, békés állapot helyett. Kicsi Lélek azonban élvezte az új helyzetet, boldog volt, hogy végre van igazi társasága, van akivel beszélgethet, és nem csak Ego morgásait kell hallgatnia. Teltek múltak a napok, Kicsi Lélek egyre jobban érezte magát a másik lélek társaságában, teljesen kivirult, mosolygott és dudorászott napközben, ami még jobban irritálta Egot.

Egy nap tökéletes pillanat adódott Ego aljas tervének megvalósítására. Miután a két lélek megint sétálni indult, előkotorta mindig sötét szobájának mélyéről a legkoszosabb zsákot, amibe a démonjait tartotta. Kivitte a ház elé, kívülről becsukta az összes ablaktáblát, csak az ajtót hagyta résnyire, kinyitott magának egy sört, letelepedett az egyik nyugágyra és várt. Mikor megpillantotta a közeledő lelkeket, kibontotta a zsák száját, besurrant a házba és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
Kicsi Lélek már messziről látta, hogy valami nem stimmel a házzal. A madarak elhallgattak, és valahogy a színek is mintha fakóbbak lettek volna. Csak akkor jött rá, hogy mit tett Ego, mikor a ház előtt megpillantotta az egyik démont. A démonok rátámadtak a két lélekre, főleg a másik lélek volt a célpontjuk. Kicsi Lélek könyörgött a másiknak, hogy meneküljön, amíg ő feltartja a démonokat, és majd később találkozzanak a megszokott titkos helyükön, amit annyira szerettek. Kicsi Lélek minden erejét összeszedte, hogy felkeltse a démonok figyelmét, és őt vegyék célba, amíg a másik lélek biztonságos távolságba kerül.
Terve be is jött, a démonok már őt támadták. Karmaikkal cafatokra tépték Kicsi Lélek ruháját, megszámlálhatatlan sebet ejtve testén. Ego a ház sötét védelmében, az ablaktáblák résein kikukucskálva végignézte, ahogy a démonok Kicsi Lélekre támadtak. "Na majd most rájön, hogy így sokkal jobb mind a kettőnknek." - gondolta magában, és csak várt.
Kicsi Lélek utolsó csepp erejét is összeszedve még egy utolsó próbát tett, hogy a démonok visszatakarodjak a zsákba, ahova valók, Kicsi Lélek pedig bekötötte a zsák száját. Lerogyott az egyik nyugágyra, és csak feküdt a nyugágyon, végtelenül szomorúan, összetörten, ezer fájdalmas sebből vérezve. Nem értette miért tette ezt Ego és nem tudta mihez kezdjen ezek után. Ego előbújt rejtekhelyéről. Kicsi Lélek rápillantott, és halkan, alig hallhatóan csak annyit kérdezett:
- Mit tettél Ego? ... Mit tettél? - de Ego még a kérdést sem értette, kihúzta magát, büszke volt tettére.
Kicsi Lélek fáradtan besétált a házba, hogy sebeit ellássa, és megtépázott ruháját lecserélje. Miután elkészült, elindult a szeretett titkos helyre, hogy újra láthassa azt, akit megszeretett.
A teraszon Ego fölényesen, pökhendin egy sört szürcsölgetett az egyik nyugágyon.
- Csá Kicsi Lélek. Mizu? - kérdezte vidáman, mintha semmi nem történt volna.
- Nem tudod mit tettél Ego. - felelte Kicsi Lélek és elindult, hogy megkeresse társát.
- Most megint hova mész? - kiabált utána Ego - Már nincs itt! Végre elment! - de Kicsi Lélek nem figyelt rá. Nem törődött sebeivel, csak ment, hogy lássa azt, aki a legfontosabb volt számára. Napokig várt a titkos helyen. Nem evett, nem ivott, csak várt szomorúan. Egy nap rájött, hogy hiába vár, a másik lélek nem jön többé. Szomorúan haza ballagott. Lerogyott a kedvenc nyugágyára és csak a fájdalmát érezte.

Ahogy a napok teltek, a régebben gyönyörűen rendben tartott kert egyre gazosabb lett. A házban vastagon állt mindenhol a por, a mosogató tele volt elmosatlan edényekkel, de Kicsi Lélek még mindig azon a nyugágyon feküdt. Nem szólt Ego-hoz, nem mosolygott mint régen, nem dudorászott boldogan a konyhában sürgölődve. Csak bámult maga elé üres tekintettel, nem foglalkozott semmivel.
Ahogy Kicsi Lélek bánata és fájdalma nőtt, úgy fakult a kert a ház körül.
Ego akkor jött rá, hogy mit tett.
Akkor jött rá, hogy milyen önző volt, és hogy az élet csak akkor szép a kis házikóban, ha Kicsi Lélek boldog.
Hogy mindezt, ami most van, saját magának köszönheti. Ahogy rádöbbent mit tett, úgy érezte a szív csendben megszakad a dobogás közben. Már megbánta tettét, szerette volna visszacsinálni, de nem volt ötlete, hogyan hozza rendbe.

A napok csak telnek a testben, ahol a szív rendületlenül dobog, mit sem sejtve, hogy mi történt a házában. A kicsi házban szürkén telnek a napok.
Kicsi Lélek még mindig a nyugágyon fekszik szomorúan, nem szól Ego-hoz.
Ego lassacskán megtanul főzni. Ma már ő készíti a reggelit, az ebédet és a vacsorát is Kicsi Léleknek, de hiába viszi neki tálcán, Kicsi Lélek hozzá sem nyúl. A kertben már nem burjánzik a gaz, Ego lassacskán kitakarította, de a növények nem hoznak színpompás virágokat.
Ego minden nap útra kel, minden nap más irányba indul, hogy megtalálja a másik lelket, hogy bocsánatot kérjen Tőle azért amit tett, és hogy visszavigye Kicsi Lélekhez.
De hiába keresi, hiába kutatja, nem találja.
Talán sosem fogja megtalálni.