Azt mondják, mi különlegesek vagyunk.
Megismerhettünk valamit, egy kapcsolatot, ami tereken, időn is át ível. Ahova újra és újra visszavágyunk, és visszatérünk életeken át. Valamit, amit egyszer az idők kezdetén eldöntöttünk.
Közösen.
Amit odafent kitörölhetetlenül kőbe véstek. Talán épp mi voltunk azok, akik a kalapácsot és a vésőt fogták, mert tudtuk egyek vagyunk, azok leszünk, amíg világ a világ. Azt mondják, nem mindenki ismerheti meg azt a mély, őszinte, önzetlen szeretet, amit mi érzünk, mert ez olyan, amit ép ésszel nem lehet felfogni.

Azt mondják, lesznek emberek, ismerősök, barátok, családtagok, akik majd nem nézik jó szemmel. Akik majd mindet megtesznek azért, hogy ne ÍGY legyen. Mert ők nem értik, nem érzik, nem látják. Nem értik, hogy mi a lelket látjuk, nem pedig a húst. Nem értik, hogy érezzük minden rezdülését, és úgy szeretjük, ahogy a Mindenható megteremtette, még ha mérföldek vagy földrészek is választanak el minket.

Azt mondják, különlegesek vagyunk.
Aki különleges, az szemet szúr azoknak, akik nem tudnak különlegesek lenni. És ezért haragszanak. Szóval aki különleges, annak bátornak is kell lennie. A bátorság nem azt jelenti, hogy valaki nem fél. Azt jelenti, hogy a félelmei ellenére útnak indul. Bátran szembe néz bánattal, fájdalommal, kétségbeeséssel, csontig hatoló csenddel, a nélküle eltöltött szürke hétköznapokkal. A hit adja az erőt hozzá, mert tudjuk, egyek vagyunk, még akkor is, ha könnyes szemmel kell végig néznünk, ahogy a másik a Holdig szalad, mert neki ott van, amit meg kell tanulnia.

Bennünk van, ahonnan útnak indulunk. Az OTTHON nem az a hely, ahová aludni és enni járunk. Az otthon az a hely, ahová hazatérünk VELE, egymás kezét fogva, szívvel, lélekkel, mindennel, ami történt velünk és bennünk.
És ahonnan útnak tudunk indulni újra, meg újra, időn, tereken és életeken át.

Azt mondják a bölcsek, hogy ha szeretnéd megváltoztatni a világot, akkor szeress egy férfit igazán.
Válaszd ki azt, akinek a Lelke hozzád szól. Aki lát téged. Aki elég bátor ahhoz, hogy féljen. Fogadd el a kezét, és vezesd finoman oda, ahol érezheti a melegedet saját magán. Hagyd ott megpihenni, és égesd el a tüzedben terheit.
Nézz a szemébe.
Nézz bele lénye mélyébe, és lásd azt, ami ott alszik vagy ébred.
Nézz bele a szemébe.
Lásd ott az apáit és nagyapáit, az összes háborút és őrültséget, amit a szellemük távoli helyeken, távoli időkben átélt. Lásd a fájdalmukat, a harcaikat, a gyötrődést és a bűntudatot. Lásd ítéletek nélkül, majd engedd el. Érezd át az őseitől örökölt terheit, és tudd, hogy menedéket keres nálad. Engedd, hogy beleolvadjon a pillantásodba, és tudd, hogy nem kell visszatükröznöd a benne dúló viharokat, mert édes és mélységes kapu van benned, amely elmossa a régi sebeket.

Ha meg akarod változtatni a világot, akkor szeress egy férfit, szeresd őt igazán.
Ülj előtte erőd teljes szépségében, sebezhetőséged lélegzetében, a benned élő kislány ártatlan játékosságában és a halál mélységeiben. Engedd, hogy feléd lépjen, és ússz vele együtt csendes tudásban. És amikor visszahúzódik – mert vissza fog -, félelmében elrejtőzik a barlangjában, akkor gyűjtsd magad köré a nagymamáidat. Engedd, hogy a bölcsességük körbeöleljen, halld a suttogásukat, és engedd, hogy a benned lévő rémült kislány megnyugodjon, és várd türelmesen a visszatértét. Ülj az ajtajánál, és énekeld az emlékezés dalát, hogy újra meglágyuljék. Ne provokáld benne a kisfiút praktikákkal, játszmákkal, csábítással csak azért, hogy a pusztítás hálójába húzd, a gyűlölet és káosz helyére, mely szörnyűbb, mint az összes háború, melyet valaha megvívott. Ez csak bosszú, méreg, a világunk megerőszakolása, amelyben elvérzik a nő, miközben a férfit kiheréli. Ez mindannyiunkat megöl. És mindegy, hogy az anyja ölelte-e vagy nem, legyél te most valódi anya. Tartsd meg a kegyelmedben, vezesd saját mélységeiden keresztül. Ne büntesd a sebeiért. Sírj érte, és engedd, hogy a véred hazavezesse.

Ha meg akarod változtatni a világot, szeress egy férfit, szeresd őt igazán.
Szeresd őt meztelenül és szabadon. Szeresd őt annyira, hogy megnyitod a tested és a lelked a születés és halál előtt. És köszönd meg neki a lehetőséget, ahogy végigtáncoltok erdőkön és mezőkön.
Legyél bátor a törékenységhez. Engedd, hogy megtartson, hogy felálljon és védelmezzen. Dőlj bele a karjaiba, és bízz abban, hogy megtart akkor is, ha előtte már ezerszer elejtettek. Tanítsd arra, hogy megadja magát azzal, hogy megadod magadat. Váljatok eggyé a világok szívével.

Ha meg akarod változtatni a világot, szeress egy férfit…
Szeresd őt igazán. Bátorítsd, tápláld, halld meg, tartsd meg, gyógyítsd meg – és cserébe ő támogat és védelmez erős karokkal, tiszta gondolatokkal és célba találó nyilakkal.
Mert képes rá. Ha engeded, az lesz, akiről álmodsz.

Ha szeretni akarsz egy férfit, szeresd magadat.
Az apádat, a fiadat, a volt szerelmeidet… az első fiút, akit megcsókoltál, és az utolsó férfit, akit elsirattál. Köszönd meg az összes ajándékot, amely ehhez a találkozáshoz vezetett. Ahhoz, aki most előtted áll, és keresd meg benne az újat. Az újat, amit táplálhatsz, és amiből új világot növeszthettek együtt.

Vannak, akik értik már az első perctől kezdve, és vannak, akik sosem fogják megérteni ezt.
Vannak, és lesznek, akik majd biztatnak majd, és vannak és lesznek, akik fröcsögni fognak ránk.
De én így szeretem Őt, mióta megismertem, mert nem tudom és nem is akarom másképp szeretni.
Így fogom szeretni, amíg csak élek, bármi történjék is.
Őt szeretem, mert már nem tudok mást szeretni.

Mert aki igazán szeret, az örökre nyomot hagy a másik lelkén. Lakat kerül a szívére, amelyet mindig magával visz. Lehet, hogy elveszíti vagy elajándékozza a kulcsot, ám a lakat akkor is örökre vele marad.

“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy.
Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.

Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz.
Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika.
Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”

Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elől is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott...

"Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég." - szól a mondás, és bár én szeretem a vendégeket, a legutóbbi szerencsére csak pár óráig keserítette meg az életemet.

Történt, hogy néhány nappal ezelőtt, mikor reggel felkeltem, eszembe jutott a szürke szempár, és gondoltam, reggeli meg minden után megkérdezem, hogy mi van vele. Nem is volt semmi gondom, tök jó kedvvel megreggeliztem, tettem vettem. Leültem a gép elé, katt a Facebookra, onnan a messengerbe. Ahogy megjelentek az üzenetek, elkezdett fájni a fejem. De nem amolyan "éppen, hogy érzem"- fejfájás, hanem az a masszív, amitől az ember lekaparja a tapétát a falról. Mivel nem tudom elviselni, ha fáj a fejem, mert olyankor kettőt meg kettőt nem tudok összeadni, egyből bevettem egy fájdalomcsillapítót, és otthagyva a gépet, kiültem egy kicsit az erkélyemre. Kb. 10 perc alatt el is múlt a fejfájásom, gondoltam, akkor uccu neki, itt az üzenetírás ideje. De amint leültem megint a gép elé, ugyanúgy elkezdett fájni a fejem. Nem foglalkoztam vele, még egy bogyót nem akartam bevenni. Rákattintottam a szürke szempár nevére, és ahogy megjelent a kis ablak, én csak néztem a profilképét és azon gondolkodtam, hogy vajon honnan ismerem ezt a pasit, és ki ez egyáltalán és miért akarok neki írni. Láttam az előzményeket, de nem emlékeztem semmire. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy ki a fene ez az ember.
Otthagytam a gépet, ahogy volt, és másba kezdtem, mondván majd eszembe jut. Kimentem a konyhába mosogatni, és ahogy pakolásztam az edényeket és bögréket a szárítóra, azt éreztem, mintha valaki hátulról két kézzel fogná a fejemet.
Akkor jött a felismerés, hogy valaki a fejemben kotorászik. Eldobtam mindent ami a kezemben volt, bevonultam a szobába és előszedtem a bő 20 éves reiki tudásomat. Abban a pillanatban kilökte a fejemből az illetőt és visszajött az összes emlékem.

Később elgondolkodtam, hogy vajon kinek lehetne érdeke az, hogy az összes emlékemet kitörölje a fejemből a szürke szempárról. A barátaimnak biztosan nem, ők örülnek annak, hogy végre van valakim, és nem egyedül járom az utamat a világban. A szürke szempár megint biztosan nem, mert akkor minek jönne?? Az is felmerült bennem, hogy lehet nem is e világi lény volt, de erre sem találtam választ.
Nem találtam magyarázatot, pedig szívesen elbeszélgetnék az illetővel arról, hogy milyen következményei vannak annak, ha belemászik valaki fejébe és a szabad akaratát illetve az emlékeit próbálja meg manipulálni.
Elgondolkodtam, hogy az illető vajon tudja-e, hogy mit csinált, de lehet, hogy nem is ő csinálta, hanem valami kókler, mert az, hogy a reiki egyből kiütötte a fejemből azt jelenti, hogy én erősebb vagyok nála.
Arra jutottam, hogy végül is mindegy ki volt, nem sikerült neki, és meg fog fizetni érte, akár egyedül csinálta, akár valaki mást kért meg rá.

Az Univerzum megfizetteti velünk, ha ártani akarunk valakinek, pláne, ha a szabad akaratról van szó.

"Fogadd el, hogy egyszer te vagy a galamb, máskor meg a szobor."

Elfutnak a napok.
Most én vagyok a szobor.
Csak ülök a széttört buborékom romjain és nincs más dolgom, mint türelemmel várni.
Türelemmel.
Nem könnyű.
Nagyon nem.
Minden nap újra és újra kijjebb tolni a türelmi zónám határait, miközben a kétségek és a félelmek ugyanúgy rágnak belülről.
De most nem tudok mást csinálni, mint türelmet.
Összeszednem minden erőmet, makacsságba forduló kitartásomat, hitemet és elkötelezettségemet.
Ki kell tartanom az álmom mellett, bármi áron.
Nem figyelni a fejemben duruzsoló kisördögökre.
Nem mindenki érti, néha én sem.
De nem is kell mindenkinek értenie.
Egyik nap jobb, a másik nap nem. Néha sírok, néha táncolok.
Ez most egy ilyen időszak.
Aki elfogadja velem jön, aki nem, az tovább megy, vagy más merre fordul.

Remélem nemsokára én leszek a galamb.

Este 8 óra van.
Éppen harangoznak Szigliget kicsiny templomában.
Az asztalon egy pohár bor, a kezemben cigi. Az orromban a dohány és a kerti szúnyogirtó szagának furcsa keveréke.
A terasz előtti körtefa lombja körül szitakötők cikáznak, mint akik sosem fáradnak el. A távolban a parti őrség viharjelző lámpájának monoton villogása már-már idegesítő. Megunhatatlan a tücsökciripeléssel átszőtt giccses kilátás a Balatonra.

Két héttel ezelőtt még mámorítóan jó ötletnek tűnt elvonulni ide 5 napra. Alig vártam, hogy szerda reggel legyen, hogy beülhessek az autóba és cirka 200 kilométer után megérkezzek ide. El akartam vonulni a világ elől, kiszakadni a nyüzsgő Budapestből, gondolkodni, olvasni, élvezni akartam a fényt, a nyarat, pancsolni akartam a Balatonban. Tele voltam ötletekkel, reményekkel, de a fény már eltűnt, lassan teljesen besötétedik és így a 2. nap vége felé a megszámlálhatatlan csoki, pirított tökmag és cigi mennyiség után már nem tűnik olyan jó ötletnek az, hogy idejöttem tök egyedül.

Ma be akartam rúgni, csak úgy lazán, egyszerűen, ahogy mindenki, aki jól érzi magát, de már ez az első pohár bor sem esett jól. Jól akartam érezni magam a bőrömben, de nem sikerült.
Elindultam egy hosszú, göröngyös úton, aminek a végét nem látom, nem érzem, és nem tudom mi vár rám a következő lépésnél. Az utat a szőnyeg alá söpört szemétkupacok szegélyezik, amiket egyesével kell kitakarítanom, de félek, meghaladja az erőmet. Tudom, ezen az úton egyedül kell végig mennem, senki nem fogja helyettem megtenni. Újra meg kell tanulnom egyedül is jól éreznem magam, egyedül is boldognak lenni, de nem tudom, hogy csináljam, nem tudom, merre induljak el. Valójában sosem tudtam, hogy ezt hogyan kell csinálni.

Néha elgondolkodom, hogy tényleg kiakarom-e takarítani azt, amit az évek alatt felhalmoztam magamban. Csak nyűglődöm magamban, állok a régen felépített buborékom romjain, és azon gondolkodom, hogy újraépítsem, vagy ne.

Mi lesz, ha megszabadulok a régi megunt lomoktól és a végén nem marad semmi belőlem?
Mit fogok majd a tükörben látni, ha reggel bele nézek?

Távol Budapesttől, a zajtól, a nyüzsitől, csak én vagyok és a félelmeim, amiket nem tudok legyűrni.
Mérhetetlenül egyedül érzem magam.
Pedig a szívem már mosolyog. Csak nem látszik.

 "Ha sokáig nézel a mélységbe,
  a mélység is beléd néz."
(Friedrich Nietzsche - Jón, rosszon túl)


Az Árnyvilág-tarot kártyái között van egy lap, a Bolond.
A kártyán a bolond egy szikla peremén áll, és elsőre nem is tűnik bolondnak, csak egy szép ruhás nőnek.
Viszont ha jobban megnézzük a kártyát, feltűnik, hogy ez a szép ruhás nő éppen ugrani készül, előtte nincs más, csak az ismeretlen szakadék. Ha ugrik, csak a galambok és a csőrükben lévő szalagok tartják majd. Gondolkodás nélkül rugaszkodik el a szikláról, ösztöne hajtja. Nem fél, nem gondolkodik. A szikla és az alatta húzódó föld között nincs más, csak a végtelen kékség, mégis szabadon dönt, csak a szívét követi. Nem érdekli, ki érti tettét, vagy ki követi. Derűlátó, felemelt fejjel áll a szakadék legszélén.
Ő a kaland, a szenvedély megtestesítője.
Lábánál egy róka fekszik.
Figyel.
Csak nézi a bolondot, képtelen megérteni, mi készteti a Bolondot az ugrásra. Nem érti az érzéseit, a vágyait.
Ő az értelem

Vajon ki valójában a bolond?
A Bolond, aki minden logikának ellentmondva fejest ugrik az érzéseit követve a mélybe, a szabadságba, nem törődve a következményekkel, vagy a Róka, aki makacsul ragaszkodik az értelemben és a gondolatban vetett hitében?

A kártya azt mondja, mindez én vagyok.
A Róka is, a Bolond is.

Bolond vagy Róka. Mondom én, bolond...

"Ki nyitott szemmel és vaksötétben él,
az a múltban jár és a mában lenni fél."

Mondogatom magamban minden nap, hogy ne féljek, minden rendbe jön és minden a helyére kerül, de nehéz ezt így is gondolni, és bízni.
Könnyű mondani, hogy ne gondoljak a legrosszabbra, hogy higgyek, de reggel óta félek, szó szerint rettegek valamitől, de nem tudom mitől.
Már reggel, mikor felkeltem, gyomorideggel ébredtem, mint aki aznap vizsgázik és izgul.
Olyan erős, annyira mély ez az érzés, nem tudom honnan jön, nem tudom miért, csak érzem, hogy valami nincs rendben, valami történni fog. Ilyen még nem volt.
Nem tudom leírni, nem tudom megmagyarázni.
Nem tudok előle elbújni, nem tudom kivonni magam belőle.
Nem tudom mikor múlik el.
Egyszerűen rettegek, mintha egy kés hegyén táncolnék az életemért és más dönti el, hogy merre billenek.

Borzalmas érzés.

- Jó reggelt! Remélem szép a napod!
- Szia. Jó reggelt neked is.
- Köszönöm!
- Jól aludtál?
- Igen. Megnéztem hogy mikor tudok menni.
- Figyelek.
- Jövő hét utáni hétvégén lesz. Jövő héten éjszakás leszek és az azt követő 7 csütörtök, péntekje szabad. Akkor haza is ugrok aztán majd valamikor vasárnap meg vissza.
- Azon a héten én csak kedden dolgozom. A hét többi napja szabad.
- Király. Már 9én elindulok csütörtökön reggel már a városban leszek. Délelőtt vezetnem kell. Dél körül tudunk találkozni. Ha van kedved gyere elém és együtt tudunk lenni többet.
- Oké. Az jó. De szeretnék kérni Tőled valamit.
- Mondjad.
- Ne töltsd velem mind a 3 napot. Találkozzunk. Menjünk el fagyizni, vagy ebédelni, vagy együnk egy lángost a Margit szigeten. Sétáljunk a városban.
- Miért mondod ezt?
- Ne érts félre kérlek. Alig várom, hogy találkozzunk. De most úgy érzem, Hűbele Balázs-módjára belecsapunk a lecsóba, és nem hagyunk a magunknak időt, hogy megismerjük a másikat. Én sok mindent elrontottam már az életemben, ezt szeretném jól csinálni. 
- Én szeretnék Veled lenni. Szeretnék Veled szeretkezni.
- Azt ki sem hagynám. De szeretném, ha a barátaiddal is találkoznál. Ők ugyanúgy az életed részei, és fontosak. Velük is legyél, ne csak velem. Nekem egyenlőre elég egy nap is.
- Örülök, hogy ezt mondtad.
- Mi ez a vigyor? Mi jár a buksidban?
- Várom már...
- Én is.
- Majd meglátod mi jár a fejemben!


A sors fintora, hogy mindig utólag okos az ember. Későn jövünk rá, hogy hol rontottuk el, és hogy mit kellett volna mondani. Javításra pedig ritkán van még egy esély.