"Fogadd el, hogy egyszer te vagy a galamb, máskor meg a szobor."
Elfutnak a napok.
Most én vagyok a szobor.
Csak ülök a széttört buborékom romjain és nincs más dolgom, mint türelemmel várni.
Türelemmel.
Nem könnyű.
Nagyon nem.
Minden nap újra és újra kijjebb tolni a türelmi zónám határait, miközben a kétségek és a félelmek ugyanúgy rágnak belülről.
De most nem tudok mást csinálni, mint türelmet.
Összeszednem minden erőmet, makacsságba forduló kitartásomat, hitemet és elkötelezettségemet.
Ki kell tartanom az álmom mellett, bármi áron.
Nem figyelni a fejemben duruzsoló kisördögökre.
Nem mindenki érti, néha én sem.
De nem is kell mindenkinek értenie.
Egyik nap jobb, a másik nap nem. Néha sírok, néha táncolok.
Ez most egy ilyen időszak.
Aki elfogadja velem jön, aki nem, az tovább megy, vagy más merre fordul.
Remélem nemsokára én leszek a galamb.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.