Este 8 óra van.
Éppen harangoznak Szigliget kicsiny templomában.
Az asztalon egy pohár bor, a kezemben cigi. Az orromban a dohány és a kerti szúnyogirtó szagának furcsa keveréke.
A terasz előtti körtefa lombja körül szitakötők cikáznak, mint akik sosem fáradnak el. A távolban a parti őrség viharjelző lámpájának monoton villogása már-már idegesítő. Megunhatatlan a tücsökciripeléssel átszőtt giccses kilátás a Balatonra.
Két héttel ezelőtt még mámorítóan jó ötletnek tűnt elvonulni ide 5 napra. Alig vártam, hogy szerda reggel legyen, hogy beülhessek az autóba és cirka 200 kilométer után megérkezzek ide. El akartam vonulni a világ elől, kiszakadni a nyüzsgő Budapestből, gondolkodni, olvasni, élvezni akartam a fényt, a nyarat, pancsolni akartam a Balatonban. Tele voltam ötletekkel, reményekkel, de a fény már eltűnt, lassan teljesen besötétedik és így a 2. nap vége felé a megszámlálhatatlan csoki, pirított tökmag és cigi mennyiség után már nem tűnik olyan jó ötletnek az, hogy idejöttem tök egyedül.
Ma be akartam rúgni, csak úgy lazán, egyszerűen, ahogy mindenki, aki jól érzi magát, de már ez az első pohár bor sem esett jól. Jól akartam érezni magam a bőrömben, de nem sikerült.
Elindultam egy hosszú, göröngyös úton, aminek a végét nem látom, nem érzem, és nem tudom mi vár rám a következő lépésnél. Az utat a szőnyeg alá söpört szemétkupacok szegélyezik, amiket egyesével kell kitakarítanom, de félek, meghaladja az erőmet. Tudom, ezen az úton egyedül kell végig mennem, senki nem fogja helyettem megtenni. Újra meg kell tanulnom egyedül is jól éreznem magam, egyedül is boldognak lenni, de nem tudom, hogy csináljam, nem tudom, merre induljak el. Valójában sosem tudtam, hogy ezt hogyan kell csinálni.
Néha elgondolkodom, hogy tényleg kiakarom-e takarítani azt, amit az évek alatt felhalmoztam magamban. Csak nyűglődöm magamban, állok a régen felépített buborékom romjain, és azon gondolkodom, hogy újraépítsem, vagy ne.
Mi lesz, ha megszabadulok a régi megunt lomoktól és a végén nem marad semmi belőlem?
Mit fogok majd a tükörben látni, ha reggel bele nézek?
Távol Budapesttől, a zajtól, a nyüzsitől, csak én vagyok és a félelmeim, amiket nem tudok legyűrni.
Mérhetetlenül egyedül érzem magam.
Pedig a szívem már mosolyog. Csak nem látszik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.